Végül elértük a lakásának az ajtaját. Ott megint elkezdtem simogatni fenekét és mellét feltűnésmentesen. Kezei remegtek az izgatottságtól, eltelt egy kis időbe, mire kinyitotta mindkét zárat. Bejutva a lakásba, ledobta táskáját a földre, könnyedén és gyorsan levette magas sarkúját, és bezárta az ajtót kulcsra. Közben én is levettem a cipőm, de csak ennyire jutott időm. Rögtön a nyakamba ugrott, és elkezdtünk smárolni...
Talán valaki ismerheti a történetet.
Aznap este egy feszülős egyrészes fehér ruhát hordott, fehér magas sarkúval, és ahogy a ruha sejtette, egy olyan vékony tangát hordott, aminek csak pánt része volt meg. Szóval ott ültek ugyan ezen a kék kanapén bort iszogattak és üresen fecsegtek, amire már Niki sem emlékezett, hogy miről. A háttérben valami nyugodt zene szólt, mikor elkezdték simogatni egymást...
Ebben a részben még csak bevezetést adok, de picit elszaladt velem a ló, ezért külön szedtem.
Feladás. Egy olyan dolog, amit soha nem szabad megtenni. Csak azért mert úgy érezzük nincs más út, nem azt jelenti, hogy tényleg nincs is. Csak azért mert nehéz és fáj, a lelkünk, soha ne adjuk fel, mert mindig is találunk jobbat magunknak. Mindig lehet jobb, ha sikerül erőt vennünk magunkon a legnehezebb pillanatainkban.
Ismerik azt az érzést, mikor valami nagyon rossz és szokatlan illetve váratlan dolog történik velünk? Amikor azt mondjuk, hogy ez nem történhetett meg velem!?
