A heverőn ülve ismételtem a holnapi vizsgámra, amikor nagyi kiemelte a könyvet a kezemből, és letette a fából készült kisasztalra, majd így szólt:
- Eleget ismételtél már. Pihenj egy kicsit, biztos vagyok benne, hogy hibátlanul tudod.
- De nagyi, félek, hogy elfelejtem – feleltem.
Elmosolyogta magát, és a válaszomra csak ennyit mondott:
- Armina, amit egyszer megtanulsz, azt soha nem felejted el. Neked az irodalom a lelkedben van. Képtelenség, hogy valaha is elfelejtsd...
~Pályázatra kiírt novella.~
Armina nagyon szeretett a vasútállomáson sétálgatni, szabadidejében mindig itt volt. Titokban mindig azt várta, hogy a következő szerelvény hoz majd neki valakit, aki az ő kezét fogja majd meg kiszálláskor. Ez a reménye mindig szertefoszlott, miután az utolsó vonat is elment...
Ez egy olyan történet,amelyben egy újonnan kezdett élet véget ér..
