Megkérdeztem Anitát
a délután
hogy mit csinál
megkopasztott egy barbie-babát
térült, fordult
észre sem vett
és azt mondta, hogy
nemmondommeg ...
pszt! hallgass! lelked sebeivel ne törődj!
itt vagyok, látod.
nem muszáj hát kiabálnod.
nézz, fogj meg! testet öltöttem...
Lábdobogást hallottam. Szapora léptek zaja verte fel a békét, s mint mikor a sima tükrű tóba kavicsot dobunk, úgy változott meg hirtelen minden. Hallottam, ahogy a tündérek pisszegni kezdenek virág-lakásaikban, és a szirmok közül lesik az eseményeket. A manók a fűbe lapulva sugdolóztak, és az erdő felé néztek...
Tudod… Szörnyű dolgot tettél…
Egy világot cafatokra téptél
Marcangoltad, mintha húsdarab lenne
Mintha az egészből semmit sem érezne
Fájt neki… Sőt… Szenvedett…
Gyilkosa pedig az arcába nevetett...
Van, aki bátor, van, aki gyenge, van, aki erős, mégis el van veszve...
10 ember áll az állomáson. 10 egymástól különböző, idegen ember. TE is köztük vagy. Szürkén, kopottan, de ott vagy. Csak állsz, és nézel a semmibe. Látszólag mindannyian ugyanazt csináljátok: álltok, meredtek a semmibe, és vártok. Vártok, hogy értetek jöjjön a vonat, és elmehessetek INNEN. De TE nem ÚGY vársz...
