Felruházva azokkal a tulajdonságokkal, amiket én adtam neki. Nem ismerem, soha nem beszéltem még vele, hangja csak egyszer ütötte meg a fülem. Nem tudni, milyen a természete, mit szeret, mit gyűlöl, mitől undorodik, mire vágyik, mi bírja őt nevetésre vagy éppen lehangoltságra. Mégis, a maga teljes homályában, van benne valami magával ragadó. Valami gyenge. Valami erőteljes. És egyetlen pillantásából kiolvashatom a világ minden apró titkát. Ez az én Anyeginem.
Ki tudja, miért, de a szenvedésről, a bánatról valahogy mindig könnyebben írtam. Ezzel mintha megszabadulnék egy több tonnás súlytól, amit jó ideje cipelek. Leadom a feszültséget, Könnyek nélkül sírok. A betűk zokognak helyettem. A boldogság viszont... Arról sose tudtam írni...
Jo élvezettel a férfi hajába nyúlt, és többször feltört belőle egy apró nyögés. Végigsimított a hátán, és az egyre keményedő hímtag felé csúszott a keze. Amikor kezébe vette, a férfi hirtelen megdermedt, és remegés futott végig testén. Légzése felgyorsult, és hevesebben kezdte csókolni a nő testének minden szegletét...
Valaha még ölelni való fekete plüsscica volt. Éjjel-nappal simogatták puha bundáját. Alvás közben magához szorította gazdája. Talán furcsán nézünk a gyermekekre, mikor látjuk, mennyi szeretetet adnak egy jelentéktelen tárgynak. De az idő múlik, a gyerekek felnőnek. Egykori gazdája fájó szívvel vált meg kölyökkori kacatjától. Hosszú, egyhangú hónapok következtek a használt játékok polcán. A cica nagy barna üveggolyóból készült szemeivel még mindig ugyanazt a bájos tekintetet küldte az emberek felé. De a bundája már elkopott...
Mondd, miért engedtem meg, hogy belépj oda, ahová azelőtt senkinek sem volt bejárása? Ki vagy te és miért bolygatod fel a lelkem rendjét? És hogyan teszed ezt? Nem tudom megvédeni tőled a szívemet. Elgyengültem...
