- De te is tudod... a holtakat nem lehet feltámasztani.
- Tudom – feleltem, és elfordultam, hogy ne lássa a könnyeim. Igyekeztem erősnek maradni. Nem volt értelme ugyan, de számomra fontos volt, fontos volt, hogy ne lássák, ahogyan belülről ordítok a fájdalomtól...
Fogta a kockás kis pokrócot, és miközben óvatos mozdulattal maga köré tekerte, kicammogott a konyhába. Elővette a nagymamája teáskészletét, és a kedvenc fahéjas teáját. Beleszimatolt a levegőbe, és elégedett mosoly töltötte el, azon a napon először. Apró kanállal méregette a cukrot a teába, egy… kettő. Megállt egy pillanatra, és beletöltött még pár kanálnyit. Végtére is… mostmár úgyis mindegy...
Nem ez a kedvenc munkám, viszont ez az egyetlen befejezett, így hát örülök, ha időt szakítotok rá, hogy elolvassátok^^
Remélem, tetszik :D
