A nap csak süt felénk, leereszkedik hozzánk,
Melegít, felhevít, hogy érezzük gondoskodását,
Sugárzó karjai átjárják minden porcikánk,
Mint Anyánk tette ezt születésünk napján.
Kínzó fájdalom ér, ha lenyelnek,
Mert ellöknek, s megemésztenek,
Fogysz bőszen, s a lelked apad,
Mert útvesztőbe engedted magad.
Rotyogó üstben táncol a farkam,
Hogy keménységét megmutassa,
Erős lökések záporán át,
Tartja fenn erejét, vastagságát,
Dömperek jönnek, a MÉH közepébe,
És tartalmukat kiöntik a medencébe,
Rengeteg fém hevert gazdátlanul ott,
Hol a napszámosok ették a koszt.
Szeretem a Holdat, ahogy letekint reám,
És nagy ovális szemével fényességet okád,
Sugárzik a fény mint az autók reflektora,
Mert előle nem menekülhet, senki sehova.
Osztrák síoktató siklik az Alpok csúcsain,
Ránctalan arccal vonul, s zuhan vállain,
Csipkézett gerincek ormán lakik a hóvirág,
Német szellemek törnek be a lengyelek kapuján.
Egyre mélyebbre sodor a víz engem,
Hol a dagály állja utam, s lélegzetem,
Erőlködök, hogy fenntartsam magam,
Mert a mély, oly sötét és türelmes.
Lágyan fújó tavaszi szél keringett, a fák csak dülöngéltek jobbra balra nem tudtak az elemekkel mit tenni, átadták magukat a szél erős és karizmatikus erejének.
Végre vége a napnak, bezuhantam a kényelmes fotelomba, most nincs jó barát cigi, és ments meg kávé, pedig jó társak, ha baj van...
Ébredezni látszott a nap, reggel csak még bontogatta narancs és ibolya
színét, ahogy elkeveredik a sejtelmes fekete égbolti takaróval. Kiburkolózik a paplan alól, hogy átadja helyét a sugaraknak, és meleget, fényt árasszon a levegőbe és a földre.
Óracsörgés szakítja meg kellemes álmom, hajnal van, sötét még a reggel, csillagok meg csak lemosolyognak rám, mint parányi lámpafények kik mutatják az utat a hold mellett...
Létezik két világ, egy külső, és egy belső. A belső arra szolgál, hogy
önmagunkat értékeljük folyamatosan, kövessük mivé leszünk, lelkünk
és szívünk , hogyan veselkedik neki annak, ha probléma van.
Húz valami át a térkapun keresztül,
Egy néma ködalak mi messze jár,
Mert súlyos aranyakba került utunk,
Melynek nyomán új világokba jutunk.
Fent a fellegek között készül a csata,
Energiák találkoznak egymásba kapcsolódva,
Rémült pilóta kerülget egy cikázó árnyékot,
De teste felhevül s elporlik Teslának adva.
" Tengerkék éjen át siklik a hajó,
Süvítő szélben araszol tovább a lakó,
Kinéz s villám cikázik fakó homlokán,
Dereng már a menekülő sorhajó. "
Kezem mozog, életre kel a finom ital árán,
S szívem nagyot dobban minden korty után,
Laza érzékek, mosolygós vigyorgás hull reám,
És a szavak most, összefüggéstelen pacák.
" Kémlelem a rejtélyes nő lapját az oldalon,
S nem lelem hol kap ő nagy pofont,
Csak mélán néz előre, boci szemekkel,
És kémleli kit szeressen. "
" Harmatos reggelen indul a vadász,
Ifjú korában ment nagy patán,
Most gyalog közelít az erdő felé,
Vadat keresvén a természet lágy ölén. "
" Esős reggel ébredtem fel otthon egymagamban,
Mert komor fellegek gyülekeztek gondolatban,
Jobbra, balra tekintek fáradt nyakam terhére,
És nem kapok választ erőfeszítésemre. "
" Tojok rátok szűkszavú barátok,
Haltok de semmit sem vártok,
Kapd fel azt, szedd össze magad,
S egy nap több remény fakad. "
Reggel indul útjára a karaván,
Tevék bandukolnak ki a vár kapuján,
Púpjuk izeg mozog léptük során,
Lábnyomaik kopnak a szél nyomán.
A fény és sötétség áll szemben, és néz farkasszemet, míg a naplovagok
lángoló pillantása és a boszorkányhadurak holt légiója.
Karjaink egymásba fonódnak ez idő folyamán
S testünk, lelkünk eggyé forr, a hosszú csók kapcsán.
Az újjászülető Kyr birodalom Yneven, és az Északi népek megpecsételt sorsa, a kék hold újbóli fényessége, tündöklése, borzalmai.
Szürke falak között növekednek az emberek,
Romlottság s keserűség öleli körbe önfeledt,
Az egyén, mint fogalom, már nem létezik,
Mert ősapáink mindenük elvesztik...
