Rövid, és nem túl jó, és címet sem tudtam kitalálni. De azért fogadjátok szeretettel!
Legszívesebben a karjaiba vetném magam, és csak ölelném, amíg karjaim el nem zsibbadnak, de tudom, ezt nem szabad. Nem szabad, mert én neki semmi vagyok. Csak egy betolakodó, aki a tökéletesen felépített életébe csöppen, és mint egy nyavalyás féreg, felforgat mindent. A hétvégéket biztos a haverjaival tölti, és buliból megy buliba. Erre jövök én és felborítom a terveit. Ettől rossz érzés fog el. Senkinek nem akarok a terhére lenni...
Ez biztos nem az én lakásom. Ez teljesen más. De akkor hol vagyok? Egyedül az illatot ismerem fel. Ugyanaz, amit akkor érzek, mikor a sorban mögé állok, olyan közel, hogy szinte egybeolvadok hátával. Ugyanaz, amit akkor érzek, mikor -a házifeladat felelősként- a háziját megnézve fölé hajolok. Matt...
Sokkos állapotban vagyok. A félelem egyre erősebb. Menekülnöm kéne, vagy legalábbis elmenni, elfutni, de nem mozdulok. Földbe gyökereztek a lábaim. Taylor lassan megmozdul. Nagyon közel van hozzám. Nem nézek rá. Egy pontra fókuszálok. Segítenem kellene. Vagy nem? Inkább elhúzzam a csíkot? Agyam kikapcsolt. Tay befogja a számat, és elráncigál. Ellen akarok állni! Tényleg! De nagyon erős... túl erős. Visz-visz. Alig állok a lábamon, de muszáj mennem...
Csak neked dobban a szívem,
beléd szerettem
réges-régen.
Ölellek, csókollak,
érzem illatod éjjel-nappal,
rád gondolok
amikor csak tudok...
Kint még sötét van. Nulladik órára megyek, ezért nem is csodálom, hogy a feketeség állarcába bújt a reggel. Elvégzem a reggeli rutinomat, s kómásan ballagok a sivár úton. Késésben vagyok. Gyorsabbra venném lépteimet, de mint tegnap, lábaim most sem engedelmeskednek. Lüktet a fejem. Van nálam egy fájdalomcsillapító. Lenyelem, málnaszörppel leöblítve. A fák alig akarnak mellettem elhaladni. Végül csak megérkezek az úti célomhoz. Fáradtan rogyok le a székre. Előkotorom a "felszerelésem". Hahaha! Én a tankönyvet, és füzeteket nem nevezném ennek...
Úgy érzem, egy gond elől menekültem el. De a gondok sem oldódnak meg attól, hogy elfelejtik. Félig ülve, félig fekve helyezkedem el. Lábam elgémberedett, ujjaim lilás ruhát öltenek a hideg tiszteletére. Nem értem magam. Talán nem is kéne... Kinyitom szemem. Eleredt a hó. Lebénultam. Agyam felállásra készteti lábaimat, de azok nem engedelmeskednek. Nincs a közelben senki. Jobb így. Sokszor élvezem a magányt. Most ez a legjobb.
Az óra 12:45-öt mutatott. Hát igen. Szemem égett a fáradságtól, de fent kellett lennünk, mivel a gépünk 04:30-kor indult. Szerintem nem is tudtam volna aludni az izgatottságtól. Kinéztem az ablakon. Szemben az Erdő terpeszkedett, méltóságteljesen, mégis vészjóslóan. Nappal az Erdő gyönyörű, és üde látványt nyújtott. A házunkig lehetett érezni a fenyő, és pézsma illatot. Sokan azt beszélték, hogy -az öregember is -farkasok élnek benne. Sose hittem el. Senki nem találkozott velük. Én se. (Addig az estéig.)
Egy esős délután szülötte ez a kis írás.
Ezt az egyik legjobb barátnőmmel írtam, mikor hetesek voltunk és unatkoztunk. ^.^
A hatodik órám töri. Utálom. Nem is nagyon figyelek. Az ablakon túli világot figyelem. A nyáron még vadul burjánzó tölgyfa most kopaszon, és siváron álldogál. Egy holló száll le a csillogó, fehér hóval borított talajra. Éj fekete színével kivirít a tájból, amivel megbabonáz. Fénylő tollbundáját nedvesnek vélem. Bár ezt ilyen távolságról - minimum két méter - nehéz megállapítani. Éles karmával néhányszor beletúr a hóba, és miután nem talál semmi élelmet, tovább áll. Szép volt ez a pár pillanat, amíg tartott. Sóhajt hallatok, és visszafordulok a kegyetlen valóságba, a töri órához...
Ezt azoknak ajánlom, akik utálják a hétfőt.
Te vagy az aki életben tartottál,
és Te vagy aki a szakadék szélén ott hagytál.
Gondolkozok, közben lenézek a sötétbe,
leugorjak-e vagy ne?...
Ez a történet egy lányról szól, aki szerelmes a suli menőjébe. Remélem, tetszik majd, és olvasni fogjátok a következő részét is. Még nem tudom milyen hosszú lesz az egész, de valamikor csak kiderül, nem? :D
Ez egy nagyon régi versem, és egyben az egyik kedvencem.
