– Bocsánat!... Igen… Scarlett Byrne vagyok. Én telefonáltam tegnap. Jöttem, hogy elvigyem a felesleges könyveket – mondtam, ő pedig bíztatóan bólogatott.
– Ó, igen. Mrs. Corliss mondta, hogy beugrasz. Ott vannak a könyvek három dobozban – bökött az ajtó mellé.
– Köszi, drágám – mosolyogtam rá bizalmaskodva. – Amúgy, ha megjegyezhetem, nem úgy nézel ki, mint aki itt dolgozna.
– Isten ments! Csak a házifeladatom miatt vagyok itt. Közmunka. Besegítek a könyvtárban – magyarázta, miközben az egyik copfjával játszott.
– Ó, hát ez eléggé szopás. Ha tanulószobán lennénk, legalább együtt lehetnél a haverjaiddal. – Próbáltam bármilyen lehetőséget találni, hogy maradhassak még beszélgetni, anélkül, hogy gyanússá válnék. Szerencsére, úgy tűnt, ő is élvezi a kis eszmecserét.
– Tudom – sóhajtott fel teátrálisan. – Nem is ide jelentkeztem. A tornaterembe akartam menni a hetedik periódusba. Akkor utána rögtön ott lehettem volna edzésen is. De a fejeseknek be kellett dugniuk ide.
– Ó! – néztem rá. Úgy köröztem körülötte, akár az áldozatát méregető cápa. Persze csak képletesen. – Szóval sportolsz egy csapatban.
– Ja – bólintott, majd hirtelen zavartan elpirult. – Igazából ez az utolsó évem, és én lettem a fő pompomlány.
Jackpot!
– Szóval, mit akarsz? Mit tegyek? – Próbáltam nyugodt maradni.
– Mit szólnál egy kihíváshoz? – Úgy csillant fel a szeme, mintha csak most találná ki, de eléggé ismertem már. Hetek óta tervezhette az egészet. Mindig is egy cselszövő kis dög volt. De én ezért is szerettem. Ha kitalált egy célt, mint például azt, hogy megcsókol, tervet készített, hogy elérje. Már csak az ital kellett, hogy elég bátorságot merítsen belőle. Máskor meg hetekig akkurátus pontossággal minden nap egy centivel arrébb pakolta a holmiját a hűtőben az én oldalam felé, míg végül teljes természetességgel állította, hogy az a polc mindig is teljes egészében az övé volt. Aztán meg adta az ártatlant, amikor a szemére vetettem. Azonban ettől is csak jobban szerettem őt. Mindent tulajdonságát imádtam.
– Mit értesz kihívás alatt? – kérdeztem csábosan.
– Nos, te leszbikus vagy, én meg hetero, viszont szeretnél elcsábítani. Igazam van? – nézett rám, én pedig vonakodva bólintottam. – Nos, bizonyítsd be, mennyire jó vagy hetero nők elcsábításában! Adj okot rá, hogy elhiggyem, megéri odaadnom magam neked!
Figyelem!! A történet leszbikus, vannak benne leszbikus jelentek!!
- Nyam, de jó ízed van! - jelentette ki. Szopta a melleimet, kőkeményre, markolászta is őket, mint két gumilabdát. Majd elém térdelt, és végigcsókolta a hasamat. Én az ő szőke haját simogattam, mást nem mertem, pedig neki is kidudorodtak a mellbimbói a pólója alól. És a finom illata is kívánatos volt, gyümölcs illatú parfümöt használt. Amikor a köldököm alatt csókolt, nedves lett a bugyim. Éreztem, hogy a nedvek elöntik a lábam közét. És bizsereg az egész alfelem. Egészen megduzzadt a puncim, arra várva, bárcsak ott csókolna.
- Szűz vagy még? - kérdezte.
- Igen még az vagyok - válaszoltam.
- Akkor vigyázok, úgy szerzek neked örömet, hogy szűz is maradj. Bízd magadat rám...
Nem bírtam magammal. Ha bejött volna a tervem, levetkőzöm, kibontom a hajam, beállok a zuhany alá és egy gyors mosdás után elterülök az ágyon. Az a találkozás viszont mindent tönkretett. A futás utána csak arra volt jó, hogy tovább hergeljem magam, amit a parton látottak csak mégtovább erősítettek. Hulla fáradt voltam már, de nem tudtam lenyugodni. Arra volt csak erőm, energiám, és minden egyebem, hogy ragacsos belső combomat egy kicsikét megmossam, de utána semmi. Zuhanyozni se tudtam, átöltözni se. Semmit. Annyira sík ideg voltam, hogy semmihez nem volt türelmem. Csak mászkáltam fel-alá a lakásban, mint a ketrecbe zárt tigris. Csak az ő hangját hallottam a fülemben. Újra, és újra, és újra. Eleinte csak kedvesen beszélt, majd szinte már ordított. Hallottam a hangját… De tényleg hallom.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kedves nemes fiatal lány, Enikő. Egész életében szigorú erkölcsös nevelést kapott. De ezt már nagyon unta, ki akart végre törni, meg akart olyanokat tenni, amit senki. Hajtotta a vére és a vágyai, amit nem hagytak neki kiélni.
Egy nap a mostohaanyja rajtakapta, hogy meztelenül nézi magát a tükörben, hogy megismerje a testét, valamint saját kezűleg csillapítsa égető vágyait. A család elhatározta, zárdába küldik, hogy tiszta maradjon az esküvője napjáig.
– Mi az? – kérdezte kissé csámcsogó hangon, továbbra is rágva a színes gumit a szájában. Arcán most nem jelent meg mosoly, bár düh, vagy sértettség sem bujkált a hangjában. Egyszerű érzelemmentesség sugárzott mindenéből.
– Semmi. – Kiszáradt a szám, és most tényleg kitekintettem az ablakon, úgy téve, mintha eddig is azt csináltam volna.
– Láttam ám, hogy bámulsz. – A hangja továbbra is színtelen volt. Nem megvető, nem lenéző, nem undorodó. Csak közölte a tényt.
– Én… – hebegtem. Tudom magamról, hogy sokat beszélek. Néha már túl sokat is. Az ilyenekkel viszont nagyon könnyű sarokba szorítani. Ilyenkor egyszerűen szóhoz sem tudok jutni. Csak hebegek-habogok, ahogy most is.
Kék szemeibe néztem, amikben azonban nem fedeztem fel sem undort, sem visszautasítást, csak tiszta érdeklődést. Ezért hát, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, inkább kibököm.
– Egyszerűen csak gyönyörű vagy. – Jesszusom! Ha ebből nem látja meg, merről fúj a szél, akkor semmiből. Nekem meg fogalmam sincs, mit fog reagálni. Pont az ilyen helyzeteket szeretem elkerülni.
Ő viszont, legnagyobb félelmemmel ellentétben, nem pattant fel elszörnyedve, és hagyott ott megvető pillantások kíséretében. Épp ellenkezőleg...
Egy különös kaland története.
Nem tudom, hogy kerültünk az ágyamba, azt sem, hogy került le rólam a ruha, azt érzékeltem csak, hogy Dóra keze végigjárta a testemet, ami remegett az érintésétől, aztán csókolja a mellem, és sodorja le rólam a bugyim. Belém hasított a gondolat, hogy Úristen, reggel óta nem zuhanyoztam, micsoda izzadtságszagom lehet, ...és főleg ott, ... és mi lesz ha Dóri....
– Úgy érzem, most végig tudnám kefélni az egész éjszakát – döntötte hátra ismét a fejét Csilla.
– Robi kéznél van, nem? – vigyorogtam rá, de ő elengedte a füle mellett a barátjára való utalást.
– Láttátok azt az edzőt – folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. – Istenem, de lecumiztam volna ott, helyben.
– Nehéz lett volna nem észrevenni, miközben végig velünk ordibált – döntötte a hátát Roni a szekrényeknek és ő is elkezdte leráncigálni magáról a ruháját. – Mintha csak egy kommandós kiképzést akarna végigcsináltatni velünk… Amúgy meg – vigyorgott ő is Csillára –, te bárkit lecumiznál, akinek van valami említésre méltó a két lába között.
– Fogd be, Veronika! – sziszegte Csilla és barátnője arcába vágta összegyűrt felsőjét, amit éppen csak most vett le.
– Hé! – tiltakozott a megszólított, és köpködve törölte le arcáról a ruhadarabról ráragadt izzadtságot. – Tudod, hogy utálom, ha így szólítasz.
– Bocsánat, felség! – vigyorgott rá Csilla szarkasztikusan. – De most komolyan! – tért vissza az előző témához. – Az a pasi egyszerűen tökéletes volt. Azok a széles vállak, az izmos mellkas, a kockás ha… Mmm! Fogadok, hogy a szerszáma is akkora, mint egy hajóárbóc.
– Ha ezt Robi hallaná? – csóválta a fejét vigyorogva Roni.
– Hé! Nem vagyok a felesége, vagy mi… De ha az is lennék, a hűség nem jelent vakságot is.
Sok választásom nem volt, kénytelen voltam elvállalni a tábort. Persze a vezetőséget is megértem. Menjenek elsősorban a család nélküliek. Fiatal pályakezdőként ezt az elvet elfogadtam. Amúgy se lehet rettenetes egy művészeti iskola táborát vezetni Szlovákiában, az Ipoly mentén. Ezek a gyerekek nem linkelni jönnek velünk, nekem meg tényleg kitelt a nyári szünetből.