|
Lámpás az éjszakában
Sűrű köd ülte meg a táj apró szigetét,
S apró láng ontotta alkonyi fényét.
Csend volt, hallgatott az ég,
Hallgatott a zöld mocsár – de a fájdalma kék.
Egy lámpás az éjszakában - csüggedt hallgatás.
Fölötte szikrázik, majd kihuny a parázs.
Merev fájdalom hever
A köves uton, s jajszóra jajszó felel.
Kezében alvó kisdedet ringat a világ,
De lelkén (ma is) vöröszemű féreg rág.
Izzadt félelem jeges
Mosollyal kampóját csiszolja – minket keres.
Horgászik az alélt Ámor nyila két szívben,
S báj inog a halálos tánclépésben.
Kirázza rongyát a tél,
Betakarja az eget, siratót zeng a szél.
Csipkézett lelked szélén űl a kétség tüze.
Fejed simítja az ég angyali szűze,
Hull a sárga levél már,
És szótlanul elbúcsúzik tőled is a nyár.
Hull a levél: jő a szeptember, hideg szél fú.
Forró szíved fagyasztja már a téli bú,
S turulmadár dalol,
Míg alszol világ rezgő ágain valahol.
Felissza bánatod az iszap, merülj benne.
Ő is rőt rózsát szakított, és szerette
Sebeit takarni el –
De tudta, hogy neki is éppúgy halnia kell,
Mint a felhőknek, mik párolognak csendesen,
És a leveleknek, míg hozzád kedvesen
Dobogó szívek szóltak –
Nem tudta ő se még, hogy ma újat koholtak.
Nem tudta senki, hogy ma új kard emelkedik
S utolsó ígéretük is megszegik
Izzó pokol urai,
És elnyelnek mindent váruk mohos falai.
Én tudtam, hogy meg fogok halni nemsokára,
Mert kidőlt tegnap az Isten gyümölcsfája,
Kinyílt hatalmi szája
Sátán szolgájának, lámpás az éjszakába
Sikoltott, és meghallotta fülem a hangját,
A szigeten, hol Ámornak áldozatát
Kereste vadúl, s hol
A pokoli mélység hatalmi kardot kohol.
És a lámpás az éjszakába sikoltott fel,
Bár fölötte lassan aranysárga nap kel,
Kirázza rongyát a tél,
Betakarja az eget – és sírva zeng a szél.
|
|
